A kép forrása: Dívány
Szerzetesek, nemesemberek, szamurájok és második világháborús katonák is követték a hagyományt.
A dzsiszei japán szerzetesek utolsó verseinek hagyománya, melyeket röviddel a haláluk előtt vetettek papírra. Ezek gyakran zen szerzetesek, szamurájok vagy nemesemberek alkották. A búcsúversekben az élet és a halál egysége, valamint az élet mulandósága kerül megfogalmazásra természeti képek segítségével. A versek hagyományos japán versformában, leggyakrabban tanka vagy haiku formájában íródnak. Az első dzsiszeit Ócu herceg írta meg 686-ban, de későbbi korszakok híres alakjai, mint Macuó Basó is alkottak ilyen verseket. A nyugati világ a második világháború után ismerhette meg ezt a hagyományt, amikor japán katonák dzsiszeit írtak az önálló küldetések előtt.
